Sorakozó...

Egy éber alvással töltött éjszaka után érkeztem a félév első pedagógia órájára. Pontosan olyan volt, amilyennek egy hideg, esős márciusi reggelen lennie kell: szomorú, barátságtalan és kaotikus. Három szó kergette egymást a fejemben, ahogy hallgattam a professzort és szemügyre vettem tornacipős, óriási sálba burkolózó társaimat: kívül a körön. Ott éreztem magam, a bonyolult, kimondhatatlan nevemmel, a korelnökségemmel, a másságommal, ami annál feltűnőbb, minél inkább próbálom eldugdosni.

L. este felhívott. A kihangosító messziről hozta a hangját, eszembe jutottak a nyári esték a Waldviertelben. Az éjszakai égboltot nézve volt egyszerre ilyen közeli és mégis távoli a beszédünk, amikor a Traviatát hallgattuk rádión a háza udvarán, bort ittunk, és roppant bölcs dolgokat tanácsoltunk egymásnak. Nem szokásunk telefonálni, barátságunk a csipkelődő üzenetek és az időnkénti személyes világmegváltás biztos talajára épült. Mintha mindketten úgy éreznénk, hogy a telefonálással beleavatkoznánk a másik életébe. Aggódott, nem volt benne biztos, hogy csak félkomoly a panaszos üzenet, amit tőlem kapott. Ez sem volt szokása. Megnyugtattam, semmi oka rá, baj sincsen, azért üzentem neki, éppen neki, mert ő magyarázkodás nélkül is megérti, milyen volt ez az óra, hiszen hányszor beszélgettünk már a kilógásról. Nevettünk, úgy látszik kivételesen nem értette meg ő sem magyarázkodás nélkül. Nevettünk azon is, hogy tizenegy órával azután hívott, hogy üzentem, én el is felejtettem már, de ha igazán baj lett volna, most aztán már telefonálgathatna. Legyek büszke a másságomra, fordította komolyra a szót megint, ezért hívom már egy ideje a bátyámnak; mindig nevel. Örüljek, hogy kilógok a sorból. Örülök is az év 364 napján, mondtam, de az ilyen esős, szomorú reggeleken néha eszembe jut, hogy sokkal kevésbé lenne fárasztó az itteni lét, ha olyan lehetnék, mint a többiek. Nevetett és azt mondta, ne akarjak hétköznapi lenni, az unalmas. Nevettem én is, mert tudtam, hogy igaza van, de már csak becsületből is közöltem vele, hogy mostmár igazán jó lenne unatkozni kicsit.  

Azután, hogy letettük a telefont megint megköszöntem magamban, hogy a megboldogult Silbergasse-nak tartozéka volt ő is, és részévé vált az új biztonsági hálómnak. Megköszöntem, hogy megvan benne is az a képesség, ami csak az igazán jó barátokban: mindig tudja, mikor mit kell mondania.