Home run

Van az éjjelnek egy egészen misztikus része. Nem sokkal éjfél előtt kezdődik és körülbelül hajnali egy órakor illan el. Ebben a szűk egy órában mintha lassabban telnének a percek, mintha a gondolatoknak nagyobb súlya lenne, mintha minden tárgy és a levegő részecskéi is azt fülelnék, mi hangzik el. Mert a kimondott szavak és a tettek is más megítélés alá esnek, mint a nappal józan figyelme alatt. Amikor már régen aludni kéne, mert a reggel hat óra könyörtelen keménységgel áll majd az ágy mellett. Ebben az időszakban különös jelentősége van az asztalon hagyott tányérnak, a dohányfüsttel átitatott ruhának, a forró zuhanynak, a kolbásznak kenyérrel. A lakás is egészen más arcát mutatja. Az igazi otthonét. Azt olvastam egyszer – angolul –, hogy az otthon az a hely, ahol a történetünk kezdődik. Január óta, amióta éberen szemlélem a világot, elkezdődött az új történetem. Az új otthonomban. Tele kérdésekkel, tele félelmekkel, mégis azzal az érzéssel, hogy az új történettel visszataláltam ahhoz, aki valahol elveszett az úton sok-sok éve.

Lassan  egyet üt az óra és eltűnik ez a titokzatos luk az idő fonalán. Egy különleges este ér véget, aminek önmagában is jelentősége van. Nem csak azért, mert az első éjjel volt hosszú évek után, hogy egyedül kimerészkedtem az életbe. Hanem azért is, mert ehhez kaptam új társakat. Sandrát, Sanjitot, Thomast. Akik között egy lettem a sok közül, akikkel együtt nevettünk sírva az osztrák fellépőkön. Akikkel megöleltük egymást mielőtt a Mariahilfer strassén ki erre, ki arra távozott a Monami füstös bűvköréből.

Megérkeztem.

Az ajándék

Megkapták. Együtt akartak tanulni, pedig semmi nem indokolja, rossz hatással vannak egymásra. Ára van, szerződést írtunk róla. Komolyan, mint az igazi felnőttek, beszéltük meg a gondokat és óhajokat, szebbek lettek azokban a pillanatokban, amikor tágra nyílt szemmel vállalták a véleményüket. Kicsi felnőttek. A tekintetükből már a jövő néz ki, de őket még nem lehet színészettel becsapni. Átlátnak a pusztán kabátként felvett szerepeken. Az őszinte mosolyt becsülik, csak az őszinte jóságot és fáradtságot tisztelik. Új szó volt ez nekik. Egy pillanatra megálltak, mikor meghallották a mondatot. Csak akkor, ha tiszteljük egymást. Kérték, magyarázzam el. Aztán elcsendesültek. Aláírta mindenki, az ujjlenyomatát is odatette. A fiúk vérrel akarták. Nem engedtem. Amióta átvettem őket először nem alkudoztak. Én is aláírtam persze. Ők a kezüket adták aztán rá, én a szavamat. Az többet ér nekik minden pénznél, és kamatostul hajtják majd be. Megértették: ha csak egyetlenegy egy pontot megszeg valaki, vége a szerződésnek. Érezték a szavak súlyát, de ficánkoltak a megkönnyebbülésben: mégiscsak olyan, mint eddig, hát nem gondolta komolyan a két héttel ezelőtti szigort, hogy soha többé nem tanulhatunk együtt. Nem leszek már ott, amikor megértik. Amikor rájönnek, hogy azt szerettem volna, hogy komolyan akarják. Hogy úgy érezzék, kaptak valamit, amire nagyon kell vigyázniuk, mert nem csak úgy járt nekik, ahogy addig minden. Számomra ez újfent: a nehezebb út. De hát társam már évtizedek óta, hogyan is hagyhatna el éppen a tanításban. Áron anyjának szavai visszhangoznak a fülemben, biztos, hogy helyed van a pályán, mondja öt évvel ezelőtt a hang, én mosolygok, a bók jólesik, mosolygok tudattalanul, nem mérlegelve a szavak valódi jelentőségét. Ha helyem van, akkor öt éve megszűntem az lenni, aki voltam, szavaim, tetteim nem csupán saját gyerekeimre hatnak majd. Figyelni fognak örök életemre, figyelni minden reakcióra, minden ráncra, minden fájdalmas pillantásra, minden hibára. De talán a jóra is, a tanításra, a dicséretre, a bátorításra.