Kikelet

Futni indulok. Ahogy két éve már minden héten, amikor csak lehet. Ilyenkor mindig eszembe jutnak a döblingi dombok, a szőlőtőkék a Silbergasse mögött, a követség őrei, a varjak, akik énekelni próbálnak reggelente, az ablak előtt rügyező óriási gesztenyefa. Két évig volt az otthonom az a saroklakás, konyhátlan, felemás mivoltában is igazi otthon. 

Lenyújtom az inaimat, a lépcsőházban melegítek be. Valahol gyerekek játszanak. Idejét sem tudom, mikor hallottam utoljára szaladgálást a lépcsőházban, csatazajokat a fák alól. Szeretem azt az életteli hangoskodást, amire csak a gyerekek képesek. Reggelente, ha korán indulok, gyakran szembetalálkozom mókusékkal, akik az egyik fán laknak. Legalábbis remélem, hogy többen vannak és nem egyedül éldegél, s a gyerekek okozta riadtságát meg tudja osztani egy másik borzasfarkúval.

Kilépek a ház kapuján, elindítom a zenét a fülemben, hirtelen előttem terem az egyik szomszédasszony. Futni megy? – kérdezi mosolyogva. Igen. – mosolygok én is. Helyes, nagyon helyes. – mondja, hangja dicsér, mintha az elégedett tanár veregetné meg nebulója fejét. Majd olyan gyorsan eltűnik, amilyen gyorsan megjelent.

Meg kell keresnem az ideális utam, még nem szoktam meg az itteni kihalt utcákat. Ezek az ablakok és a mögöttük húzódó életek még nem ismerősek, nem fogadnak még eléggé barátságosan. A Schönbrunn sarkán elfutok a Maria Theresia laktanya felé. Gyönyörű idő van, szebbet kívánni sem lehetne első tavasznak. A zebránál piros a lámpa, megszakítja a lendületet az ácsorgás, az autósok megbámulnak. Ahogy az átkelő zöldre vált, szembefut velem egy másik nő. Egymásra mosolygunk, kicsit bólintunk is.

Amikor a háztömb sarkához érek, megáll a Standard furgonja, hogy a fákon és oszlopokon lévő becsületkasszás nejlontartókba beletegyék a mai újságmennyiséget. 

Felhőtlen az ég, a nap melegíti az arcom. Sétálok még egy kicsit, rendezem a légzésemet, mielőtt nekilátok a feladataimnak.

Osztály a vonaton

A képzeletbeli terem első soraiban az ünneplőbe öltözött mosonmagyaróvári színházlátogató csoport foglal helyet, élén a hangos, mindenről rettentő felvilágosult, roppant hatékony anyával, akinek szemét és fülét semmi nem kerülheti el, és akinek hatékonyságánál már csak erőltetett jópofasága fárasztóbb.  A padok között fel és alá sétálgat a bűnöző arcú jegyüzér Bécsből, aki összegyűjti a jegyeket külföldiektől, hogy a visszaútra is jogosító jegyet Bécsben eladja féláron, hiszen a visszaút Budapestre még négy napon belül érvényesíthető. A kocsi, illetve az osztály passzívjai, oldalt, egyesével, nem szólnak egy szót sem, csak figyelnek. Hallgatnak akkor is, amikor a győri húsz perces állást követő tíz perc vonatozás után újra megáll a szerelvény Lébénynél és nem moccan. Figyelik, ahogy  a hatékony matriarcha telefonál Mosonmagyaróvárral, aztán Kimlével, majd feláll, és minden egyes csoporttagnak elmondja hangosan mit tudott meg. Éppen olyan fontoskodva, ahogy egy gyerek akarja magára felhívni a figyelmet,  erőltetett könnyedséggel tudatja: ő bennfentes.

Az osztályfőnök nem jön be a terembe elmagyarázni, hogy miért áll a vonat már megint, csak bemondja, hogy körülbelül húsz percig szerelik a biztosítékot előttünk a pályán. Mi ekkor a hátsó padsorokban az öregúrral és a müncheni utassal egymásra nézünk, eddig is tudtuk, ki mit gondol, az arcunkra volt írva, de most már meg is beszéljük. Egyfelől, hogy már meg sem lepődünk, hogy most először mondják be, hogy miért késünk már negyven perce, másfelől, hogy azt is tudjuk tapasztalatból, hogy a hat óra helyett nyolc lesz, mire Bécsbe érünk, megszoktuk már, hogy a bemondott időnek a triplája szokott lenni a késés. Viccelődünk és nevetünk, újságokat és olvasnivalót kezdünk cserélgetni egymás között, nekünk tulajdonképpen mindegy, hogy pontosan melyik állomáson van a hiba, a lényeg, hogy valahol biztosítékot szerelnek, ami nem negyedóra lesz. Az osztály strébere tovább szervezkedik, barátnőjét hívja segítségül, hogy mentse ki őket kocsival. Fél hét van már, mire megjön az autó, elkezdik felvenni a kabátjukat. Ekkor a vonat mozgásba lendül, indulunk. Mi az öregúrral felnevetünk, hamarabb is elkezdhettek volna öltözni, mondjuk, akkor talán hamarabb indult volna el a vonat is. A matriarcha zavartan nevetgél, megszólítottuk, érzi, hogy eljött a várva-várt pillanat. Megosztja velünk, hogy Öttevénynél és Kimlénél is szerelni kellett a biztosítékot. Mi éppen azzal a mosolygással fogadjuk a közlést, ahogy a tanárok szokták elviselni a fontoskodó csemetéket. Négy óra negyven helyett hat óra negyven van, mire Óvárra érünk. Örülünk, hogy a terem végre kiürül és csend telepszik rá. Ha lenne egy pakli kártyánk, biztosan elővennénk, ehelyett csak mesélünk az életünkről, mellettünk robog a táj az egyre sötétedő estében. 

A peronon majdnem felkap a szél, a levegő mégis kellemesen meleg. Az öregúr magas, szinte kocognom kell, hogy lépést tartsak vele. A lépcsőnél kezet fogunk, minden jót kívánunk egymásnak. A két órás késés és az elrontott este ellenére mosolygok: mert körülvesz a élet.

Sorakozó...

Egy éber alvással töltött éjszaka után érkeztem a félév első pedagógia órájára. Pontosan olyan volt, amilyennek egy hideg, esős márciusi reggelen lennie kell: szomorú, barátságtalan és kaotikus. Három szó kergette egymást a fejemben, ahogy hallgattam a professzort és szemügyre vettem tornacipős, óriási sálba burkolózó társaimat: kívül a körön. Ott éreztem magam, a bonyolult, kimondhatatlan nevemmel, a korelnökségemmel, a másságommal, ami annál feltűnőbb, minél inkább próbálom eldugdosni.

L. este felhívott. A kihangosító messziről hozta a hangját, eszembe jutottak a nyári esték a Waldviertelben. Az éjszakai égboltot nézve volt egyszerre ilyen közeli és mégis távoli a beszédünk, amikor a Traviatát hallgattuk rádión a háza udvarán, bort ittunk, és roppant bölcs dolgokat tanácsoltunk egymásnak. Nem szokásunk telefonálni, barátságunk a csipkelődő üzenetek és az időnkénti személyes világmegváltás biztos talajára épült. Mintha mindketten úgy éreznénk, hogy a telefonálással beleavatkoznánk a másik életébe. Aggódott, nem volt benne biztos, hogy csak félkomoly a panaszos üzenet, amit tőlem kapott. Ez sem volt szokása. Megnyugtattam, semmi oka rá, baj sincsen, azért üzentem neki, éppen neki, mert ő magyarázkodás nélkül is megérti, milyen volt ez az óra, hiszen hányszor beszélgettünk már a kilógásról. Nevettünk, úgy látszik kivételesen nem értette meg ő sem magyarázkodás nélkül. Nevettünk azon is, hogy tizenegy órával azután hívott, hogy üzentem, én el is felejtettem már, de ha igazán baj lett volna, most aztán már telefonálgathatna. Legyek büszke a másságomra, fordította komolyra a szót megint, ezért hívom már egy ideje a bátyámnak; mindig nevel. Örüljek, hogy kilógok a sorból. Örülök is az év 364 napján, mondtam, de az ilyen esős, szomorú reggeleken néha eszembe jut, hogy sokkal kevésbé lenne fárasztó az itteni lét, ha olyan lehetnék, mint a többiek. Nevetett és azt mondta, ne akarjak hétköznapi lenni, az unalmas. Nevettem én is, mert tudtam, hogy igaza van, de már csak becsületből is közöltem vele, hogy mostmár igazán jó lenne unatkozni kicsit.  

Azután, hogy letettük a telefont megint megköszöntem magamban, hogy a megboldogult Silbergasse-nak tartozéka volt ő is, és részévé vált az új biztonsági hálómnak. Megköszöntem, hogy megvan benne is az a képesség, ami csak az igazán jó barátokban: mindig tudja, mikor mit kell mondania.