Osztály a vonaton

A képzeletbeli terem első soraiban az ünneplőbe öltözött mosonmagyaróvári színházlátogató csoport foglal helyet, élén a hangos, mindenről rettentő felvilágosult, roppant hatékony anyával, akinek szemét és fülét semmi nem kerülheti el, és akinek hatékonyságánál már csak erőltetett jópofasága fárasztóbb.  A padok között fel és alá sétálgat a bűnöző arcú jegyüzér Bécsből, aki összegyűjti a jegyeket külföldiektől, hogy a visszaútra is jogosító jegyet Bécsben eladja féláron, hiszen a visszaút Budapestre még négy napon belül érvényesíthető. A kocsi, illetve az osztály passzívjai, oldalt, egyesével, nem szólnak egy szót sem, csak figyelnek. Hallgatnak akkor is, amikor a győri húsz perces állást követő tíz perc vonatozás után újra megáll a szerelvény Lébénynél és nem moccan. Figyelik, ahogy  a hatékony matriarcha telefonál Mosonmagyaróvárral, aztán Kimlével, majd feláll, és minden egyes csoporttagnak elmondja hangosan mit tudott meg. Éppen olyan fontoskodva, ahogy egy gyerek akarja magára felhívni a figyelmet,  erőltetett könnyedséggel tudatja: ő bennfentes.

Az osztályfőnök nem jön be a terembe elmagyarázni, hogy miért áll a vonat már megint, csak bemondja, hogy körülbelül húsz percig szerelik a biztosítékot előttünk a pályán. Mi ekkor a hátsó padsorokban az öregúrral és a müncheni utassal egymásra nézünk, eddig is tudtuk, ki mit gondol, az arcunkra volt írva, de most már meg is beszéljük. Egyfelől, hogy már meg sem lepődünk, hogy most először mondják be, hogy miért késünk már negyven perce, másfelől, hogy azt is tudjuk tapasztalatból, hogy a hat óra helyett nyolc lesz, mire Bécsbe érünk, megszoktuk már, hogy a bemondott időnek a triplája szokott lenni a késés. Viccelődünk és nevetünk, újságokat és olvasnivalót kezdünk cserélgetni egymás között, nekünk tulajdonképpen mindegy, hogy pontosan melyik állomáson van a hiba, a lényeg, hogy valahol biztosítékot szerelnek, ami nem negyedóra lesz. Az osztály strébere tovább szervezkedik, barátnőjét hívja segítségül, hogy mentse ki őket kocsival. Fél hét van már, mire megjön az autó, elkezdik felvenni a kabátjukat. Ekkor a vonat mozgásba lendül, indulunk. Mi az öregúrral felnevetünk, hamarabb is elkezdhettek volna öltözni, mondjuk, akkor talán hamarabb indult volna el a vonat is. A matriarcha zavartan nevetgél, megszólítottuk, érzi, hogy eljött a várva-várt pillanat. Megosztja velünk, hogy Öttevénynél és Kimlénél is szerelni kellett a biztosítékot. Mi éppen azzal a mosolygással fogadjuk a közlést, ahogy a tanárok szokták elviselni a fontoskodó csemetéket. Négy óra negyven helyett hat óra negyven van, mire Óvárra érünk. Örülünk, hogy a terem végre kiürül és csend telepszik rá. Ha lenne egy pakli kártyánk, biztosan elővennénk, ehelyett csak mesélünk az életünkről, mellettünk robog a táj az egyre sötétedő estében. 

A peronon majdnem felkap a szél, a levegő mégis kellemesen meleg. Az öregúr magas, szinte kocognom kell, hogy lépést tartsak vele. A lépcsőnél kezet fogunk, minden jót kívánunk egymásnak. A két órás késés és az elrontott este ellenére mosolygok: mert körülvesz a élet.