Home run

Van az éjjelnek egy egészen misztikus része. Nem sokkal éjfél előtt kezdődik és körülbelül hajnali egy órakor illan el. Ebben a szűk egy órában mintha lassabban telnének a percek, mintha a gondolatoknak nagyobb súlya lenne, mintha minden tárgy és a levegő részecskéi is azt fülelnék, mi hangzik el. Mert a kimondott szavak és a tettek is más megítélés alá esnek, mint a nappal józan figyelme alatt. Amikor már régen aludni kéne, mert a reggel hat óra könyörtelen keménységgel áll majd az ágy mellett. Ebben az időszakban különös jelentősége van az asztalon hagyott tányérnak, a dohányfüsttel átitatott ruhának, a forró zuhanynak, a kolbásznak kenyérrel. A lakás is egészen más arcát mutatja. Az igazi otthonét. Azt olvastam egyszer – angolul –, hogy az otthon az a hely, ahol a történetünk kezdődik. Január óta, amióta éberen szemlélem a világot, elkezdődött az új történetem. Az új otthonomban. Tele kérdésekkel, tele félelmekkel, mégis azzal az érzéssel, hogy az új történettel visszataláltam ahhoz, aki valahol elveszett az úton sok-sok éve.

Lassan  egyet üt az óra és eltűnik ez a titokzatos luk az idő fonalán. Egy különleges este ér véget, aminek önmagában is jelentősége van. Nem csak azért, mert az első éjjel volt hosszú évek után, hogy egyedül kimerészkedtem az életbe. Hanem azért is, mert ehhez kaptam új társakat. Sandrát, Sanjitot, Thomast. Akik között egy lettem a sok közül, akikkel együtt nevettünk sírva az osztrák fellépőkön. Akikkel megöleltük egymást mielőtt a Mariahilfer strassén ki erre, ki arra távozott a Monami füstös bűvköréből.

Megérkeztem.