Kikelet

Futni indulok. Ahogy két éve már minden héten, amikor csak lehet. Ilyenkor mindig eszembe jutnak a döblingi dombok, a szőlőtőkék a Silbergasse mögött, a követség őrei, a varjak, akik énekelni próbálnak reggelente, az ablak előtt rügyező óriási gesztenyefa. Két évig volt az otthonom az a saroklakás, konyhátlan, felemás mivoltában is igazi otthon. 

Lenyújtom az inaimat, a lépcsőházban melegítek be. Valahol gyerekek játszanak. Idejét sem tudom, mikor hallottam utoljára szaladgálást a lépcsőházban, csatazajokat a fák alól. Szeretem azt az életteli hangoskodást, amire csak a gyerekek képesek. Reggelente, ha korán indulok, gyakran szembetalálkozom mókusékkal, akik az egyik fán laknak. Legalábbis remélem, hogy többen vannak és nem egyedül éldegél, s a gyerekek okozta riadtságát meg tudja osztani egy másik borzasfarkúval.

Kilépek a ház kapuján, elindítom a zenét a fülemben, hirtelen előttem terem az egyik szomszédasszony. Futni megy? – kérdezi mosolyogva. Igen. – mosolygok én is. Helyes, nagyon helyes. – mondja, hangja dicsér, mintha az elégedett tanár veregetné meg nebulója fejét. Majd olyan gyorsan eltűnik, amilyen gyorsan megjelent.

Meg kell keresnem az ideális utam, még nem szoktam meg az itteni kihalt utcákat. Ezek az ablakok és a mögöttük húzódó életek még nem ismerősek, nem fogadnak még eléggé barátságosan. A Schönbrunn sarkán elfutok a Maria Theresia laktanya felé. Gyönyörű idő van, szebbet kívánni sem lehetne első tavasznak. A zebránál piros a lámpa, megszakítja a lendületet az ácsorgás, az autósok megbámulnak. Ahogy az átkelő zöldre vált, szembefut velem egy másik nő. Egymásra mosolygunk, kicsit bólintunk is.

Amikor a háztömb sarkához érek, megáll a Standard furgonja, hogy a fákon és oszlopokon lévő becsületkasszás nejlontartókba beletegyék a mai újságmennyiséget. 

Felhőtlen az ég, a nap melegíti az arcom. Sétálok még egy kicsit, rendezem a légzésemet, mielőtt nekilátok a feladataimnak.