Home run

Van az éjjelnek egy egészen misztikus része. Nem sokkal éjfél előtt kezdődik és körülbelül hajnali egy órakor illan el. Ebben a szűk egy órában mintha lassabban telnének a percek, mintha a gondolatoknak nagyobb súlya lenne, mintha minden tárgy és a levegő részecskéi is azt fülelnék, mi hangzik el. Mert a kimondott szavak és a tettek is más megítélés alá esnek, mint a nappal józan figyelme alatt. Amikor már régen aludni kéne, mert a reggel hat óra könyörtelen keménységgel áll majd az ágy mellett. Ebben az időszakban különös jelentősége van az asztalon hagyott tányérnak, a dohányfüsttel átitatott ruhának, a forró zuhanynak, a kolbásznak kenyérrel. A lakás is egészen más arcát mutatja. Az igazi otthonét. Azt olvastam egyszer – angolul –, hogy az otthon az a hely, ahol a történetünk kezdődik. Január óta, amióta éberen szemlélem a világot, elkezdődött az új történetem. Az új otthonomban. Tele kérdésekkel, tele félelmekkel, mégis azzal az érzéssel, hogy az új történettel visszataláltam ahhoz, aki valahol elveszett az úton sok-sok éve.

Lassan  egyet üt az óra és eltűnik ez a titokzatos luk az idő fonalán. Egy különleges este ér véget, aminek önmagában is jelentősége van. Nem csak azért, mert az első éjjel volt hosszú évek után, hogy egyedül kimerészkedtem az életbe. Hanem azért is, mert ehhez kaptam új társakat. Sandrát, Sanjitot, Thomast. Akik között egy lettem a sok közül, akikkel együtt nevettünk sírva az osztrák fellépőkön. Akikkel megöleltük egymást mielőtt a Mariahilfer strassén ki erre, ki arra távozott a Monami füstös bűvköréből.

Megérkeztem.

Az ajándék

Megkapták. Együtt akartak tanulni, pedig semmi nem indokolja, rossz hatással vannak egymásra. Ára van, szerződést írtunk róla. Komolyan, mint az igazi felnőttek, beszéltük meg a gondokat és óhajokat, szebbek lettek azokban a pillanatokban, amikor tágra nyílt szemmel vállalták a véleményüket. Kicsi felnőttek. A tekintetükből már a jövő néz ki, de őket még nem lehet színészettel becsapni. Átlátnak a pusztán kabátként felvett szerepeken. Az őszinte mosolyt becsülik, csak az őszinte jóságot és fáradtságot tisztelik. Új szó volt ez nekik. Egy pillanatra megálltak, mikor meghallották a mondatot. Csak akkor, ha tiszteljük egymást. Kérték, magyarázzam el. Aztán elcsendesültek. Aláírta mindenki, az ujjlenyomatát is odatette. A fiúk vérrel akarták. Nem engedtem. Amióta átvettem őket először nem alkudoztak. Én is aláírtam persze. Ők a kezüket adták aztán rá, én a szavamat. Az többet ér nekik minden pénznél, és kamatostul hajtják majd be. Megértették: ha csak egyetlenegy egy pontot megszeg valaki, vége a szerződésnek. Érezték a szavak súlyát, de ficánkoltak a megkönnyebbülésben: mégiscsak olyan, mint eddig, hát nem gondolta komolyan a két héttel ezelőtti szigort, hogy soha többé nem tanulhatunk együtt. Nem leszek már ott, amikor megértik. Amikor rájönnek, hogy azt szerettem volna, hogy komolyan akarják. Hogy úgy érezzék, kaptak valamit, amire nagyon kell vigyázniuk, mert nem csak úgy járt nekik, ahogy addig minden. Számomra ez újfent: a nehezebb út. De hát társam már évtizedek óta, hogyan is hagyhatna el éppen a tanításban. Áron anyjának szavai visszhangoznak a fülemben, biztos, hogy helyed van a pályán, mondja öt évvel ezelőtt a hang, én mosolygok, a bók jólesik, mosolygok tudattalanul, nem mérlegelve a szavak valódi jelentőségét. Ha helyem van, akkor öt éve megszűntem az lenni, aki voltam, szavaim, tetteim nem csupán saját gyerekeimre hatnak majd. Figyelni fognak örök életemre, figyelni minden reakcióra, minden ráncra, minden fájdalmas pillantásra, minden hibára. De talán a jóra is, a tanításra, a dicséretre, a bátorításra.

Kikelet

Futni indulok. Ahogy két éve már minden héten, amikor csak lehet. Ilyenkor mindig eszembe jutnak a döblingi dombok, a szőlőtőkék a Silbergasse mögött, a követség őrei, a varjak, akik énekelni próbálnak reggelente, az ablak előtt rügyező óriási gesztenyefa. Két évig volt az otthonom az a saroklakás, konyhátlan, felemás mivoltában is igazi otthon. 

Lenyújtom az inaimat, a lépcsőházban melegítek be. Valahol gyerekek játszanak. Idejét sem tudom, mikor hallottam utoljára szaladgálást a lépcsőházban, csatazajokat a fák alól. Szeretem azt az életteli hangoskodást, amire csak a gyerekek képesek. Reggelente, ha korán indulok, gyakran szembetalálkozom mókusékkal, akik az egyik fán laknak. Legalábbis remélem, hogy többen vannak és nem egyedül éldegél, s a gyerekek okozta riadtságát meg tudja osztani egy másik borzasfarkúval.

Kilépek a ház kapuján, elindítom a zenét a fülemben, hirtelen előttem terem az egyik szomszédasszony. Futni megy? – kérdezi mosolyogva. Igen. – mosolygok én is. Helyes, nagyon helyes. – mondja, hangja dicsér, mintha az elégedett tanár veregetné meg nebulója fejét. Majd olyan gyorsan eltűnik, amilyen gyorsan megjelent.

Meg kell keresnem az ideális utam, még nem szoktam meg az itteni kihalt utcákat. Ezek az ablakok és a mögöttük húzódó életek még nem ismerősek, nem fogadnak még eléggé barátságosan. A Schönbrunn sarkán elfutok a Maria Theresia laktanya felé. Gyönyörű idő van, szebbet kívánni sem lehetne első tavasznak. A zebránál piros a lámpa, megszakítja a lendületet az ácsorgás, az autósok megbámulnak. Ahogy az átkelő zöldre vált, szembefut velem egy másik nő. Egymásra mosolygunk, kicsit bólintunk is.

Amikor a háztömb sarkához érek, megáll a Standard furgonja, hogy a fákon és oszlopokon lévő becsületkasszás nejlontartókba beletegyék a mai újságmennyiséget. 

Felhőtlen az ég, a nap melegíti az arcom. Sétálok még egy kicsit, rendezem a légzésemet, mielőtt nekilátok a feladataimnak.

Osztály a vonaton

A képzeletbeli terem első soraiban az ünneplőbe öltözött mosonmagyaróvári színházlátogató csoport foglal helyet, élén a hangos, mindenről rettentő felvilágosult, roppant hatékony anyával, akinek szemét és fülét semmi nem kerülheti el, és akinek hatékonyságánál már csak erőltetett jópofasága fárasztóbb.  A padok között fel és alá sétálgat a bűnöző arcú jegyüzér Bécsből, aki összegyűjti a jegyeket külföldiektől, hogy a visszaútra is jogosító jegyet Bécsben eladja féláron, hiszen a visszaút Budapestre még négy napon belül érvényesíthető. A kocsi, illetve az osztály passzívjai, oldalt, egyesével, nem szólnak egy szót sem, csak figyelnek. Hallgatnak akkor is, amikor a győri húsz perces állást követő tíz perc vonatozás után újra megáll a szerelvény Lébénynél és nem moccan. Figyelik, ahogy  a hatékony matriarcha telefonál Mosonmagyaróvárral, aztán Kimlével, majd feláll, és minden egyes csoporttagnak elmondja hangosan mit tudott meg. Éppen olyan fontoskodva, ahogy egy gyerek akarja magára felhívni a figyelmet,  erőltetett könnyedséggel tudatja: ő bennfentes.

Az osztályfőnök nem jön be a terembe elmagyarázni, hogy miért áll a vonat már megint, csak bemondja, hogy körülbelül húsz percig szerelik a biztosítékot előttünk a pályán. Mi ekkor a hátsó padsorokban az öregúrral és a müncheni utassal egymásra nézünk, eddig is tudtuk, ki mit gondol, az arcunkra volt írva, de most már meg is beszéljük. Egyfelől, hogy már meg sem lepődünk, hogy most először mondják be, hogy miért késünk már negyven perce, másfelől, hogy azt is tudjuk tapasztalatból, hogy a hat óra helyett nyolc lesz, mire Bécsbe érünk, megszoktuk már, hogy a bemondott időnek a triplája szokott lenni a késés. Viccelődünk és nevetünk, újságokat és olvasnivalót kezdünk cserélgetni egymás között, nekünk tulajdonképpen mindegy, hogy pontosan melyik állomáson van a hiba, a lényeg, hogy valahol biztosítékot szerelnek, ami nem negyedóra lesz. Az osztály strébere tovább szervezkedik, barátnőjét hívja segítségül, hogy mentse ki őket kocsival. Fél hét van már, mire megjön az autó, elkezdik felvenni a kabátjukat. Ekkor a vonat mozgásba lendül, indulunk. Mi az öregúrral felnevetünk, hamarabb is elkezdhettek volna öltözni, mondjuk, akkor talán hamarabb indult volna el a vonat is. A matriarcha zavartan nevetgél, megszólítottuk, érzi, hogy eljött a várva-várt pillanat. Megosztja velünk, hogy Öttevénynél és Kimlénél is szerelni kellett a biztosítékot. Mi éppen azzal a mosolygással fogadjuk a közlést, ahogy a tanárok szokták elviselni a fontoskodó csemetéket. Négy óra negyven helyett hat óra negyven van, mire Óvárra érünk. Örülünk, hogy a terem végre kiürül és csend telepszik rá. Ha lenne egy pakli kártyánk, biztosan elővennénk, ehelyett csak mesélünk az életünkről, mellettünk robog a táj az egyre sötétedő estében. 

A peronon majdnem felkap a szél, a levegő mégis kellemesen meleg. Az öregúr magas, szinte kocognom kell, hogy lépést tartsak vele. A lépcsőnél kezet fogunk, minden jót kívánunk egymásnak. A két órás késés és az elrontott este ellenére mosolygok: mert körülvesz a élet.

Sorakozó...

Egy éber alvással töltött éjszaka után érkeztem a félév első pedagógia órájára. Pontosan olyan volt, amilyennek egy hideg, esős márciusi reggelen lennie kell: szomorú, barátságtalan és kaotikus. Három szó kergette egymást a fejemben, ahogy hallgattam a professzort és szemügyre vettem tornacipős, óriási sálba burkolózó társaimat: kívül a körön. Ott éreztem magam, a bonyolult, kimondhatatlan nevemmel, a korelnökségemmel, a másságommal, ami annál feltűnőbb, minél inkább próbálom eldugdosni.

L. este felhívott. A kihangosító messziről hozta a hangját, eszembe jutottak a nyári esték a Waldviertelben. Az éjszakai égboltot nézve volt egyszerre ilyen közeli és mégis távoli a beszédünk, amikor a Traviatát hallgattuk rádión a háza udvarán, bort ittunk, és roppant bölcs dolgokat tanácsoltunk egymásnak. Nem szokásunk telefonálni, barátságunk a csipkelődő üzenetek és az időnkénti személyes világmegváltás biztos talajára épült. Mintha mindketten úgy éreznénk, hogy a telefonálással beleavatkoznánk a másik életébe. Aggódott, nem volt benne biztos, hogy csak félkomoly a panaszos üzenet, amit tőlem kapott. Ez sem volt szokása. Megnyugtattam, semmi oka rá, baj sincsen, azért üzentem neki, éppen neki, mert ő magyarázkodás nélkül is megérti, milyen volt ez az óra, hiszen hányszor beszélgettünk már a kilógásról. Nevettünk, úgy látszik kivételesen nem értette meg ő sem magyarázkodás nélkül. Nevettünk azon is, hogy tizenegy órával azután hívott, hogy üzentem, én el is felejtettem már, de ha igazán baj lett volna, most aztán már telefonálgathatna. Legyek büszke a másságomra, fordította komolyra a szót megint, ezért hívom már egy ideje a bátyámnak; mindig nevel. Örüljek, hogy kilógok a sorból. Örülök is az év 364 napján, mondtam, de az ilyen esős, szomorú reggeleken néha eszembe jut, hogy sokkal kevésbé lenne fárasztó az itteni lét, ha olyan lehetnék, mint a többiek. Nevetett és azt mondta, ne akarjak hétköznapi lenni, az unalmas. Nevettem én is, mert tudtam, hogy igaza van, de már csak becsületből is közöltem vele, hogy mostmár igazán jó lenne unatkozni kicsit.  

Azután, hogy letettük a telefont megint megköszöntem magamban, hogy a megboldogult Silbergasse-nak tartozéka volt ő is, és részévé vált az új biztonsági hálómnak. Megköszöntem, hogy megvan benne is az a képesség, ami csak az igazán jó barátokban: mindig tudja, mikor mit kell mondania.

A küszöbön túl

A sirályok versenyt vitorláztak a Duna felett, a fák mögött időnként felbukkant egy színes sárkány. Hamisítatlan bécsi szombat volt: sétálók, kocogók, biciklizők, görkorcsolyázók kerülgették egymást a napsütésben. Hátizsákomba tettem az ezer oldalas könyvet, ami a viharos szélben kiváló szolgálatot tett nehezékként, mellégyűrtem a dzsekimet is. 20 éve nem volt a lábamon görkorcsolya. Örültem, hogy úgy döntöttem, magammal cipelem a sportolók városába, mégha két évet is kellett várniuk a lábbeliknek, hogy eljöjjön a pillanat, amikor újra az aszfalton kophat a kerekük. Ez a momentum hirtelen a gyerekkorba lökött vissza, a kamaszélet vizsgáló-nyitott felszabadultságába, amikor mindenki új érzékekkel, új felismerésekkel szemléli az addig megismert világot. Miközben egyre zsugorodott a táv a Handelskai és Kagran között, akaratlanul is eszembe jutott az este, amikor néhány hónapja megkérdezték tőlem, hogy hogyan lehetséges az, hogy valaki máshol jól, talán jobban érezi magát, mint ott, ahova született. Akkor csak hallgattam, nem akartam elhamarkodottan beszélni. Miközben új utakat fedeztünk fel a Donauinselen, rávettem magam a válaszadásra. Jobban? Otthonosan. Nem vitás, akadnak apróságok, amik a külföldi létezést kipárnázzák: mosolygó sétálók és biciklisták, akik felkapják a fejüket a két görkorcsolyázó jókedvű halandzsájára, villamosvezetők, akik megvárnak és kinyitják az ajtót, pénztárosok, akik segítenek berakodni a szatyorba, a főváros, aki gondoskodik arról, hogy a szemétszelektálás pofonegyszerű legyen. Az igazán fontos tényező mégis az ember önmaga. Hiszen a homo sapiens sapiens egy állandóan változó, alkalmazkodó lény, az identitását tekintve is. Annak, hogy képes-e integrálódni, hogy nyitott-e arra, hogy az aktuális identitásába újabb elemeket beleillesszen elsősorban önmaga állít korlátokat. Gyakran félelmében, hogy az új elemek kitörölhetnek, felülírhatnak régieket, s emiatt új otthonában sokáig a küszöbön ácsorog csak, nem mer beljebb lépni, ragaszkodik szokásokhoz, hiedelmekhez, melyek addigi életében a biztonsági hálót képezték. A küszöbön való átlépés viszont azt jelenti, hogy az ajtó előtt meri hagyni az addigi biztonsági hálót és megpróbál anélkül működni. Szabadon. Éppen ezért a legfontosabb tényező nem is annyira az ember önmaga, hanem az azon való túllépés képessége...

A várost körbeölelte az a jellegzetes illat, ami a tavasz közeledtét jelzi. Amikor a levegő viselkedése hirtelen megváltozik. A téli három lépés távolságot tart az emberrel, mint egy nem szívesen látott vendég, a tavaszi egyszercsak megjelenik és kezet fog veled, mint a régi barát, akivel az egyszer megszakadt beszélgetést ugyanonnan szeretnéd folytatni. Tökéletes nap volt arra, hogy I.-vel megünnepeljük az első alkalmat, amikor tavasszal mindketten a városban tartózkodunk majd. Amikor végre én is otthonosan érzem magam és többé nem szaladok vissza a küszöbhöz.